Ez a zenekar volt A pillanat virága. Egy külvárosi próbahelyen született az egész. Én még ott sem voltam. Csak hívtak játszani. A legjobb barátom és a barátai. Mentem, lettem. Előbb gitáros, majd szerző és a végén énekes is. Hozta a sors, az akarat. Az első formáció hamar felbomlott. 1 évig nem volt semmi, majd feléledtem. Toboroztam új zenészeket. Jókat. Lett egy csapat. Peti, Túró, Szabi meg én. És még velünk maradt 2 tag a régi formációból is. Egyik a legjobb barátom. Szerettem őket. Jó volt együtt zenélni, de főleg alkotni. Mindenkiben volt valami különleges.

Sokáig küzdöttünk Nyíregyházán. Jött egy felkérés. 4 főre szólt és el akartuk vállalni. Így, mivel ekkor még 6-an voltunk Gébriellel és Béróval, a régiekkel, nélkülük tartottunk egy próbát, hogy na... milyen lesz csak 4-en. Ők ketten zokon vették, megsértődtek. Nagyon bántott mindannyiónkat, de végülis kiszálltak. Maradtunk 4-en. Most innen hova?

Csonka zenekar lettünk. Énekes és szövegíró nélkül. Jöttek énekes jelöltek. A Panki, a Tóth. Volt bennük valami, de nem illettek az egészbe. Így mondták a többiek: "Énekelj te. Legyél te a frontember." Én? Én, a félénk? A tartózkodó? A filozofáló? (Imádtam a filozófiát. Megfogott.) A visszafogott?

Aztán nem lett jobb. Én lettem. Szöveget írtam. Frontember lettem. Még cigizni is kezdtem, hogy rekedjen a hangom. Nem rekedt, a cigi meg szar volt.

Mondta egy ismerős: "Az a baj, hogy a zenéd nem fogja meg az embereket." Ez megütött. Nagyon. NAGYON. Addig is éreztem, hogy elvontan írok, hogy nem élik át a nézők, nem fogja meg őket, nem köznyelven van. Szóval megütött ez az egy mondat. Azt hiszem, ezen múlott. Jól ütött meg. Felébresztett. Kijöttem hát az elefántcsont toronyból és elkezdtem köznyelven írni. Slágeresebben. És láss csodát. Működött. Jött a közönség. Előbb 50, 100, majd 200, majd 600 ember. Pénzért.

Újjé! Megtanultam! Tudom, hogy kell nekik írni. Jöttek a helyi sikerek. Rajongók. Csajok. Utcán, buszon meg itt-ott összesúgtak a hátam mögött. - Adtunk valami újat. Odaáig voltunk magunktól. Meg a közönségünktől.

Ok. Tudjuk a dörgést. Irány Pest. Felköltöztem. A többiek nem. Jártam kiadókhoz. Jelentkeztem versenyekre. Otthon is mindent megnyertünk, hát majd itt is. Ez nem így lett, de láss csodát: Versenyre mentünk az Almási téren. Felléptünk. Lejöttünk a színpadról és lett 5 évre lemezszerződésünk. Egy kiadó embere jött, hogy tetszünk és van bennünk valami.

Lett menedzser. Lett klippünk. Ment 3 tévén. Itt te is megnézheted. Lett országos sajtónk meg minden. Lett lemezünk. A helyi "Ez lesz az első" után OOORSSZZÁÁÁGOS! Ez volt a királyság, mely eljött.

És itt jött a nagy kérdés. 6 éve működünk. Most kell belehúzni és nemsokára odaérünk. Csak még ekkor nemigen kerestünk, Egy fillért sem. Ami jött, ment. Költségekre. Szóval melózni kellett itt-ott, hogy legyen pesti albérletre, utazásra meg minden. Landi, a szaxis - ekkor már ő is velünk volt meg Tici a vokálos - legalább zenészként dolgozott. Egy zenekarban. Még Republik klippben is szerepelt. Na mindegy.

Ment a lemez, a klip, a turnék nagyon kevés pénzért, hóban mikrobuszban éjjel egy napon Tatabányától Miskolcig, majd tovább Nyíregyházáig. Keresztül-kasul az országban. És hát volt, aki kifáradt. Volt, aki kiszállt. Főiskola után kapott fix polgári állást. Volt, akinek jött a család. Volt, aki klasszikus zenész lett. Volt, aki technikai, stúdiós szakember lett.

Így lett 7 évből A Pillanat virága. A lemez és ez a sláger. Jó szórakozást!

https://www.youtube.com/watch?v=0vco_WL2r5A