Megdöbbentő ereje van a gondolatoknak. Tesztelem magam régen. Gondolok valamit és figyelem a hatásukat. Mit érzek, milyen testi folyamatok indulnak el. Valahogy az derül ki, hogy én valahol a gondolatok mögött vagyok és onnan irányíthatom ezt az egészet. Az érzéseimet, a testemet, a vislekedésemet.

Amikor irányításról beszélek, akkor nem azt értem alatta, hogy valami görcsös, feszült, kényszeredett, ideges önkontrollt gyakorlok, hanem valami gondolatok által vezérelt, magától működő, könnyed, megengedő folyamatot, melynek épp az lesz az eredménye, amit kigondolok. Megengedve, hogy a gondolat megszülessen a testben a test saját ritmusában és természetében. Semmit nem forszírozva.

Fekszem az ágyon reggel kicsit álmosan, fáradtan, tudva, hogy fel kell kellnem és ekkor ebben a fizikai levertségben azt mondom magamnak: "Jól érzem magam. De jól vagyok! Indulhat a nap, gyerünk!" Ha ezeket a gondolatokat fenn tudom tartani, érzéseim is egyre pozitívabbak lesznek és a testem is erre hangolódik a fáradtság ellenére.

Érdekes tanulság számomra ebből az, hogy lehet, hogy a gondolataink és a szándékaink az elsők e világban. Ők születtek előttünk, belőlük lett a testünk, az érzéseink, a fizikai folyamataink. Kérdés, hogy az az ősi gondolat is "én" voltam-e már vagy valaki más gondolta, melyből lettem én.

Egyre inkább, ahogy tapasztaltabb vagyok, az derül ki számomra, hogy valahol voltam már én, mielőtt testben is én lettem. Azaz elgondoltam ezt az egészet előre. Sőt elgondoltam a körülményeket előre. Lehet, hogy nem ilyen kidolgozott formában, ahogy most látom, de mindenképpen vázlataiban az van, amit valőszínűleg egyszer elgondoltam.

A furcsa az egészben, hogy ha ez tényleg így működik, akkor innen hová megyek? Mit gondolok a továbbiakról? Nem csak az életemről, hanem az azt követőről is. Még furcsább, - ha maradunk ezen a godolatmeneten - hogy lényegében én magam ezek szerint a kigondoló vagyok valőjában. A körülményeim, az érzéseim, sőt a testem nem része önmagamnak, pusztán következménye az önmagam által megszült gondolatnak. Valahogy az egész, ahol élek, ahol létezem, a test, a tárgyak, a körülmények csak átmeneti. Semmiképpen nem állandó. Mintha csak kis időre kapnám meg őket játszani. Aztán, ha megúntam vagy az időm lejárt, új játékok, új ház, új ruhák, esetleg új test és egyben új élet után kell nézzek. Nem nagyon lehet ez másképp, hiszen bármit is élünk át, szerzünk meg és birtokolunk, az valójában nem a miénk. Hiába küzdünk a birtoklásért, valójában sohasem miénk semmi. Sem a föld, sem a ház, sem a saját lényünk. Csak átmeneti. Ha birokolhatnánk ténylegesen, akkor nem kellene megválni tőle, visszaadni, márpedig a végén mindent visszaadunk. Csak kölcsön kapjuk őket. A testünket, az életet.