CSÁSZÁR

Minden gúny nélkül írom: - Imádom a régimódi autószerelő műhelyeket. Egy kertes ház garázsa előtt németjuhász ugat a sárban. Tépi a kerítést. Jön a szaki, hogy fogadjon, hanyag viselet, kócos, még halványan kivehető a borostatapétán az egykor gondosan megtervezett bajusz és a kecskeszakáll sziluettje. Kopott overál, az egyik pánt lóg vagy szakadt, alatta pulóver, sáros, öreg bakancs a lábán, a keze olajos, ezért a szőrös alkarját nyújtja kézfogáshoz. Betessékel a műhelybe, ahol a hasonló kinézetű, ám szemüveges munkatársa olyan erősre főzött feketekávét szürcsölget, aminek pusztán egy grammjától egy magamfajta városi puhány minimum izzadna, de hirtelen fellépő kardiovaszkuláris diszfunkció is igen könnyen valószínűsíthető.

A műhelyben vágni lehet a füstöt. Dohányzásra kijelölt hely a környéken nincs, illetve itt minden az. Jelöletlenül. A ház, a háló, a fürdő, a garázs, a szerelő akna és ki tudja még mi. Egyszerű magyarsággal vázolja a problémát. Semmi sallang, semmi sales-es asszertivitás, semmi simulékony modor, semmi agyontréningezett tárgyalástechnika. Nincs tételes számla, műkörmös, tépett szemöldökű, tepsiszájú, push-up melltartós festetthajú csinibaba a pénztár mögött. Amerikai "az egész fogsor látszik" mosoly? - No way! A bankkártyás fizetést meg sem merem említeni. Bizonyára azt hinnék, a Star Wars filmekből érkeztem, de akkor már mutassak egy fénykardot is.

Az asszony (a feleség) közben segédkezik ebben-abban, hozza a szendvicset, a kolbászos kenyeret tízóraira, eltakarítja az üres kávés csészéket. És a legszebb, a régi autószerelő miliő elengedhetetlen kelléke, nagymellű, meztelen modellek pózolnak a szakadt határidőnapló mellett az olajos faasztalon a törött fémalkatrészek között az asztali naptáron és a falakon függő posztereken olyan bútorokon, melyeket 1975-ben Amerikában gyárthattak. A szaki felesége, aki optikailag akár az antitézise is lehetne ezen tüneményeknek, ezeket valószínűleg észre sem veszi, nem érzi sértőnek, nem bántja a női önérzetét, valószínűleg így ismerte meg az "urát" - talán ő még így is hívja - hogy ezek a nők az asztalon, a falon már a munkája "részei" voltak. A folyamatábrák, specifikációk, céges logók vagy jól kitalált szlogenek helyett ezek a díszei a műhelynek. És ez senkit nem zavar. Engem sem. Sőt - őszinte leszek. Nem először vagyok itt. Ebből az "untrendi" (van ilyen szó?) világból árad valami sallangmentes, őszinte segítőkészség. Nincs formatervezett bútor, vöröspárnás háromlábú miniszófák, csilivili üveg-acél bemutatóterem, kávéautomata, autós vagy férfimagazinok a dohányzó asztalon, ahol egyébként nem lehet dohányozni, nincs semmi fölösleges manipuláció, eladástechnika, corporate identity, sznob felhang. A lényegre koncentrálnak. Megcsinálják az autódat, ha baja van. - ... "Itt érzem, nem vagyok átbaszva." - lehetne a jelmondat. :) És igen, máskor is jövök.