Már gyermekkoromban is görcsbe szorult a gyomrom, ha apám arról mesélt, hogy van ez a nemzet, a magyarok és hogy egykor milyen nagy és dicső ország voltunk, 3 tenger mosta partjainkat meg minden, és volt az 1848., szabadságharc és hiába, leverték, majd jött a II. világháború vége, majd a komcsik és elvették mindenünket, amiért a család dolgozott, és kerültünk kuláklistára meg ilyenek, majd remény csillant, hogy végre most, és jött 1956. De ezt is leverték, elfolytották csírájában. És tovább éltünk, de tudtuk, ez az egész rendőrállam, mert ha kinyitod a szád, megint jön a kemény megtorlás (feketelistára kerülsz), a 3/3-asok és minden rossz, ami ezzel jár.

Görcsbe szorult a gyomrom kisgyermekként. Nem a félelemtől, hanem a dühtől. Az igazságérzetem dübörgött belülről. Uralkodtam magamon, de szörnyű erejű szenvedély tombolt mélyen, hogy miért mi vagyunk ilyen szerencsétlenek, miért nem mondjuk meg a mi igazunkat, miért nem állunk a sarkunkra, együtt és válvetve, ellentmondást nem tűrve.

Hát mindez mélyen ült bennem, de kimondani, kitombolni sosem lehetett. Folytott mélyen az indulat, a gyűlölet a karrierista párttagok, párttitkárok, kisztagok iránt, akik ideológiai alapon vagyonosodtak, felülve a rendszer kínálta elvtelen, kockafejű sikerlehetőségekre. Nekem ez mindig gusztustalan volt. Azt hiszem, ha akkor terápiára jártam volna, mély indulatokat és démonokat fedez fel a lelkemben a pszichiáter.

Aztán jött a rendszerváltás. Megkönnyebbültem és ujjongtam. Végre! Végre lehet szabadon! Úgyhogy örvendezzünk! Örvendeztem. Ez a fellélegzés feledtette bennem a régen érlelt sérelmeket, melyeket én magam talán sohasem élhettem meg, de génjeimben vagy előző életemben, őseimben, családomban ott voltak. Mintha én éltem volna át 48-at, trianont, az államosítást és 56-ot. Szóval nagyon fájt, de 89 annál jobban, egy csapásra szinte begyógyította e sebet. Nem is értem, miért, de innentől kezdve nem folytogatott semmi. Jobb lett a lelkemben minden. Éltem az életem. Nekem biztos könnyebb volt, mint másnak, aki fizikai valójában is ott volt 56-ban vagy a világháborúban vagy az államosításnál és szenvedett.

Aztán 2002-ben a szerzőtársam előállt az ötlettel, hogy vigyük színpadra a nyíregyházi 56-os eseményeket. Nagyon megörültem az elképzelésnek és a lehetőségnek. Gyermekkorom régi érzéseit most nyilvánosan kijátszhatom, kiénekelhetem, kizenélhetem magamból. Megtettem. Születtek versek és dalok. Itt ez a memento.