CSÁSZÁR

Megdöbbentő ereje van a gondolatoknak. Tesztelem magam régen. Gondolok valamit és figyelem a hatásukat. Mit érzek, milyen testi folyamatok indulnak el. Valahogy az derül ki, hogy én valahol a gondolatok mögött vagyok és onnan irányíthatom ezt az egészet. Az érzéseimet, a testemet, a vislekedésemet.

Amikor irányításról beszélek, akkor nem azt értem alatta, hogy valami görcsös, feszült, kényszeredett, ideges önkontrollt gyakorlok, hanem valami gondolatok által vezérelt, magától működő, könnyed, megengedő folyamatot, melynek épp az lesz az eredménye, amit kigondolok. Megengedve, hogy a gondolat megszülessen a testben a test saját ritmusában és természetében. Semmit nem forszírozva.

Fekszem az ágyon reggel kicsit álmosan, fáradtan, tudva, hogy fel kell kellnem és ekkor ebben a fizikai levertségben azt mondom magamnak: "Jól érzem magam. De jól vagyok! Indulhat a nap, gyerünk!" Ha ezeket a gondolatokat fenn tudom tartani, érzéseim is egyre pozitívabbak lesznek és a testem is erre hangolódik a fáradtság ellenére.

Érdekes tanulság számomra ebből az, hogy lehet, hogy a gondolataink és a szándékaink az elsők e világban. Ők születtek előttünk, belőlük lett a testünk, az érzéseink, a fizikai folyamataink. Kérdés, hogy az az ősi gondolat is "én" voltam-e már vagy valaki más gondolta, melyből lettem én.

Egyre inkább, ahogy tapasztaltabb vagyok, az derül ki számomra, hogy valahol voltam már én, mielőtt testben is én lettem. Azaz elgondoltam ezt az egészet előre. Sőt elgondoltam a körülményeket előre. Lehet, hogy nem ilyen kidolgozott formában, ahogy most látom, de mindenképpen vázlataiban az van, amit valőszínűleg egyszer elgondoltam.

A furcsa az egészben, hogy ha ez tényleg így működik, akkor innen hová megyek? Mit gondolok a továbbiakról? Nem csak az életemről, hanem az azt követőről is. Még furcsább, - ha maradunk ezen a godolatmeneten - hogy lényegében én magam ezek szerint a kigondoló vagyok valőjában. A körülményeim, az érzéseim, sőt a testem nem része önmagamnak, pusztán következménye az önmagam által megszült gondolatnak. Valahogy az egész, ahol élek, ahol létezem, a test, a tárgyak, a körülmények csak átmeneti. Semmiképpen nem állandó. Mintha csak kis időre kapnám meg őket játszani. Aztán, ha megúntam vagy az időm lejárt, új játékok, új ház, új ruhák, esetleg új test és egyben új élet után kell nézzek. Nem nagyon lehet ez másképp, hiszen bármit is élünk át, szerzünk meg és birtokolunk, az valójában nem a miénk. Hiába küzdünk a birtoklásért, valójában sohasem miénk semmi. Sem a föld, sem a ház, sem a saját lényünk. Csak átmeneti. Ha birokolhatnánk ténylegesen, akkor nem kellene megválni tőle, visszaadni, márpedig a végén mindent visszaadunk. Csak kölcsön kapjuk őket. A testünket, az életet.

Van-e jobb hely ettől a világtól? Úgy értem, a földtől, ahol élünk. Minden megadatott nekünk, ami az élethez, a létezéshez szükséges. Ha nem így lenne, nem születne újra mindenhol minden pillanatban új élet. Intelligens univerzum vesz minket körül, ahol a véletlenek szinte kizártak, hiszen ahhoz, hogy egyáltalán éljünk, annyi véletlennek kell történnie, annyi hibalehetőségnek kell kiküszöbölődnie, hogy ebben az esetben maga az élet lenne lehetetlen. Káoszból nem születhetne ennyi egészséges és életképes élőlény. A káoszból nagyon sok torzszülött és életképtelen egyed keletkezne. Öröm tehát egy olyan világban élni, ahol ennyi intelligencia működik.

Hogy mi aztán mit kezdünk az élettel, hamár megadatott, az egy újabb fejezet. Rengeteg szándék, akarat, gondolat és vágy ölt testet minden pillanatban és valljuk be, ezek egy része nem biztos, hogy jószándékú. Mégis a többség bizonyára az, különben már osszeomlott volna nagyon sok minden körülöttünk.

Az életünk tele van mozgással, változással. Ez a sok mozgás és változás, dinamizmust teremt. A világ felpörög. Néha annyira, hogy már mi is beleszédülünk a rengeteg történés közepette. Rengeteg zaj is keletkezik ez által. Hallható és hallhatatlan. A hallhatatlan zaj főleg az elménkben jön létre, a rengeteg gondolat villódzik agyunkban nagy sebességgel, így szükségszerű, hogy elfáradunk. Alvásra vágyik elménk. Más szóval csendre. Olyan állapotra, ahol nem kell örökösen gondolkodnia, észnél lennie a hétköznapi értelemben. Ahol nem kell minden pillanatban problémákként és praktikus megoldásokként megélni a világot. A csendtől újjászületik, újra erőre kap szellemünk. Kár, hogy igazi csendet nehéz találni és sokaknak még nehezebb létrehozni, mert hogy az alváson kívül is létezik csend. Olyan, ami talán még mélyebb és több erőt adó, mint maga az alvás. Olyan állapot lehet ez, melyről talán születésünk előttről lehet halvány emlékünk. És olyan ez, mint amilyen talán az életünk után lesz valahol jó ideig.

Nem csoda, hogy nem sokan keressük tudatosan a csendet. Talán azért nem, mert félünk tőle. Ilyen helyzetekben szembesülhetünk egy-egy pilanatra azzal, hogy milyen lehet nem élni, milyen lehet a földbe eltemetve lenni, csendre kárhoztatva, nem élni az életet abban az értelemben, ahogy a legtöbben gondolunk rá. Mindig tenni, cselekdni valamit, kötelezettségeket keresni, majd ellátni őket, mert aki nem így tesz örökösen, nem teszi magát hasznossá, azt a társadalom könnyen kirekesztheti magából naplopással, lustasággal, élhetetlenséggel vádolva.

Elgondolkodhatnánk azon, hogy mégis mennyi békét és nyugalmat tudnánk teremteni azzal, ha néha kicsit tudatosan csendet teremtenénk. Nem a napot lopnánk, csak olykor-olykor nem csinálnánk mást, mint egy kis csendet. Magunknak, az elménknek és ezzel talán az egész földnek.

Mit csináljon az ember az idővel és a változással? Fel lehet ezt egyáltalán dolgozni, megemészteni?

Mikor gyerek voltam és kamaszodni kezdtem, a testem változásnak indult. Mélyült a hangom, szőrök jelentek meg a karomon, a lábamon. A hamvas kisgyerekből valami furcsa torzó, idegen lény lett. Idegen volt ez a test számomra és főleg az az érzés, hogy ebben én vagyok. Akkor éreztem először: már nem vagyok szimpatikus. Magamnak sem. Sőt, első sorban magamnak nem.

Teltek az évek és kemény munkával megszoktam, megemésztettem a helyzetet, még az önbizalmam is lassan helyreállt. Így végül elvoltam évekig felnőttes önmagammal.

Igen, igen, de megint múlik az idő és változom. Kicsit vastagabbak a végtagjaim, mint voltak, a szememen táskák, őszebb a hajam, ami alapvetően nem zavarna a hétköznapokon, hiszen nem látom magam kívülről. A lelkem gyakran ugyanolyan friss és fiatalos, mint régen. Csak amikor a tükörbe nézek vagy fotón látom ezt a testet, megint érzem: már nem vagyok szimpatikus. Magamnak.

Megint kezdődhet hát a kemény munka, hogy megszokjam, megtanuljak élni vele, levetkőzzem a hiúság béklyóját. De meddig tart? Mire megemésztem, újra változik majd a testem és indulhat újra a barátkozás önmagammal mindhalálig? Nem tudom. Csak azt érzem: már nem vagyok szimpatikus. Önmagamnak. És talán már másoknak sem...